Evési és testkép zavarok a férfiaknál

Az anorexia nervosa, vagyis a pszichés eredetű kóros evészavar tüneteit először a brit Richard Morton írta le a 17. század végén. Ő találóan az ideges felemésztődés kifejezést használta erről szóló jegyzeteiben, ma ismert elnevezése viszont a szintén brit William Gull nevéhez fűződik, aki egy 1873-as tanulmányban keresztelte el így a nők körében mind nagyobb számban előforduló betegséget.

Megjelenése mögött a női testideál évszázadokon átívelő változása áll. A folyamat jól megfigyelhető, ha megvizsgáljuk a különböző történelmi korok nőábrázolásait. A középkorban például még a testesebb formák voltak túlsúlyban, hiszen akkoriban a kövérség a jólét, a hatalom és a termékenység jele volt, a viktoriánus kor nőalakjait viszont már a karcsúság jellemezte. Erre az időszakra, vagyis a 19. század második felére tehető ugyanis azoknak a társadalmi-kulturális hatásoknak és szellemi áramlatoknak a megjelenése, amelyek megteremtették a vékonyság divatját. Ez idővel óriási nyomásként nehezedett a gyengébbik nem tagjaira, akiknél szélsőséges esetekben addig nem ismert pszichés zavarok alakultak ki.

Út a falásrohamokig

A női karcsúság felértékelődése a 20. században is folytatódott. Az egészséggel és a sikerességgel kezdték társítani, az elhízás pedig fokozatosan stigmatizálódott. Előtérbe került a szexualitás, ami szintén hatással volt az eszményinek tartott testalkatra. A mind karcsúbb testideálok az átlagos nők számára egyre elérhetetlenebbé váltak, ami tovább növelte saját testükkel kapcsolatos elégedetlenségük mértékét. Ma ott tartunk, hogy azok a nők képviselik a testideált, akik magasak, vékonyak és nagy mellekkel rendelkeznek. Ez az alak azonban irreális. Ritka genetikai adottságok, plasztikai beavatkozások, intenzív diéta és testedzés nélkül nem érhető el.

A karcsúságideál erőteljes térnyerésének következménye az evészavarok másik ismert típusa, a bulimia nervosa megjelenése, amelynek tüneteit elsőként Gerald Russell brit pszichiáter jegyezte le 1979-ben. A kényszeres falásrohamok és önhánytatások ciklikus ismétlődéséből álló betegség becslések szerint háromszor annyi embert érint, mint az anorexia nervosa.

Evészavar itt, testképzavar ott

Az evés- és testképzavarok listája azóta is folyamatosan bővül. A szakemberek átlagosan ötévente írnak le olyan új kórképet, amely az emberi test megszállott vagy kényszeres befolyásolásának addig nem ismert módozatait foglalja össze. Pár évtizedes jelenség, hogy a férfiak is növekvő számban esnek áldozatul ezeknek a betegségeknek, sőt, megjelentek a kifejezetten férfi specifikus tünetegyüttesek is. Bár az evés- és testképzavarokban szenvedő nők még mindig jelentős többségben vannak a férfiakhoz képest, egyes jóslatok szerint előnyük 50 éven belül eltűnik.

A háttérben húzódó folyamatok közül a nemi szerepek erőteljes átalakulását érdemes kiemelni. Ennek fő mozgatórugója, hogy a nők sokkal céltudatosabbá és kezdeményezőbbé váltak az elmúlt száz évben. Egyenjogúsági törekvéseik mellett nagyobb szerepet vállalnak az élet szinte valamennyi területén, így családfenntartóként is jelentősebb teher hárul rájuk. Térnyerésük miatt a férfiak tömegesen veszítették el a hagyományos harcos, védelmező és kenyérkereső identitásukat, ami részben a testhasználatukban is megmutatkozik

Jó példa erre a kilencvenes évek elején megjelenő metroszexualitás. A nők előretörésének hatására sok férfi szabadult fel az erős, családfenntartói szerep elvárásai alól, aminek következménye, hogy egy részük feminin szokásokat vett fel. Ezek a férfiak többet foglalkoznak a külsejükkel, ápolják testüket, kozmetikai termékeket használnak, és az érzelemkifejezés területén is aktívabbak.

Az Adonisz-komplexus

De nemcsak a metroszexuálisokra jellemző, hogy nagyobb figyelmet fordítanak a megjelenésükre. Ez kisebb-nagyobb mértékben ma már a férfiak zömére éppúgy igaz, mint ahogy az is, hogy az erősebbik nem tagjai kezdik utolérni a nőket a testideálok hajszolásában.

Lényeges párhuzam, hogy a legtöbbek által eszményinek tartott férfitestnek is megvolt a maga evolúciója. Mivel a külsőre vonatkozó normákat és ideálokat a férfiak esetében is már régóta elsősorban a média közvetíti, érdemes végigvenni, milyen változások történtek ezen a téren az elmúlt 30-40 évben. A filmszínészek, a magazinokban szereplő modellek, de még a képregényhősök is jóval szálkásabbak és izmosabbak lettek az átlagot tekintve. Az általuk képviselt testideál viszont ugyanúgy elérhetetlen a férfiak többségének, mint a nőknek a túlzott karcsúság, és hasonló frusztrációt is okoz.

Valószínűleg ennek a hatásmechanizmusnak a számlájára írható, hogy a nyugati civilizáció országaiban az elmúlt harminc évben kétszeresére-háromszorosára nőtt azoknak a férfiaknak az aránya, akik valamilyen szempontból elégedetlenek saját külsejükkel. A témában végzett felmérések legalábbis ezt támasztják alá. Nagy részüket ez az elégedetlenség motiválja abban, hogy több energiát áldozzanak testük ápolására és karbantartására. Sokan közülük megszállottan edzenek, jelentős összegeket költenek táplálék-kiegészítőkre, de akár szteroidokra vagy plasztikai beavatkozásokra is. Ez a tevékenység gyakran kényszeres jelleget ölt, és a külsővel kapcsolatos aggályok felerősödésével párosul. A jelenséget a szakirodalom Adonisz-komplexusnak hívja.

Forrás: index